Már régebben szerettem volna írni a Húsvétról, mert már viszonylag régen hazajöttünk. Az előző évekhez hasonlóan Férjem szüleinél, Erdélyben töltöttük ezt az ünnepet. Sokszor eszembe jut, hogy milyen jó lenne néha a szüleimmel és a nővéremmel lenni ilyenkor, de aztán eszembe jutnak gyermekkori Húsvétjaim és rájövök, hogy talán így a jó.
Alsó tagozatos koromig szépen mindig otthon maradtunk, hogy tudjuk várni a locsoló osztálytársakat. Ezt a részét igazán sosem kedveltem annyira, de a rokon "férfiemberek" látogatása mindig jó volt. Na és persze, drága Édesanyám által készített sonka, tojás és az az utánozhatatlan majonézes krumplisaláta sem hiányzott soha. És mivel igazi, gyönyörű gyermekkorunk volt, a nyuszi is mindig tojt valamit ajándékba. Eközben pedig azért megéltük a Húsvét lelki részét is.
Mikor nagyobbak lettünk, elkezdtünk nem otthon maradni, hanem inkább elutaztunk valahová az országban kirándulni. Nagyon szerettem ezeket az éveket is, főleg, ahogy felfedeztünk kicsi, eldugott templomokat, ahová mindig betértünk. Ez a fajta Húsvét maradt meg bennem, és mivel ezt már nem igazán tudjuk megvalósítani, és tudom, hogy Szüleim mostanában is inkább elutaznak kettesben ilyenkor, a Húsvét számomra is "erdélyi" ünneppé változott az elmúlt 9 évben.
Nagyon szeretem, ahogy Erdélyben, és kifejezetten ahogy Férjem családjában zajlik a Húsvét. Bár előtte általában még nem jön meg a kedv, de közben és utána nagyon jó érzésekkel gondolok rá. Persze ebben az is benne van, hogy általában ilyenkor tudunk először több időt eltölteni a családdal a karácsonyi ünnepek után, és ez nagyon jó érzés. Nagyon szeretek ott lenni a meleg szeretetben, ami nemcsak a Szülőktől, hanem a tágabb családból áramlik felénk ilyenkor.
Férjem családja kicsit másképp működik, mint a miénk. Mivel a család nagy része Marosvásárhelyen, ugyanabban, illetve szomszédos utcákban lakik, teljesen természetes, hogy naponta akár többször találkoznak, így a napi kapcsolat szorosabb köztük. A fiatalok közül Férjem és mi vagyunk távolabb, illetve két unokatestvére, akik Németországban élnek. Ennek ellenére a szoros kapcsolat persze megvan, ilyen távolságokon is akár heti többszöri telefonbeszélgetésekkel.
Az én családomban ez kicsit más. Egyik oka valószínűleg az, hogy nálunk nem volt és nincs olyan, hogy a felnőtt gyerekek egy házban laknának a szülőkkel, még ha egy városban is laknak, maga a fizikai távolság is nagyobb. A legszűkebb családunk is sok helyre repült ki, a szülőváros Debrecenen kívül Dunaharasztin, Cipruson (drága Péter unokatestvérem jelenlegi lakóhelye, ahová EU diplomataként került, de a "főhadiszállásuk" Párizsban van) és Ausztráliában élünk. Emiatt a Szülőkön, testvéreken kívül a többiekkel viszonylag ritkán találkozunk, ezért a kapcsolat nem annyira intenzív, mint Férjeméknél, viszont úgy érzem, az összetartozás érzése ugyanolyan. És azt is biztosan tudom, hogy ha valamikor úgy alakulna, egy perc gondolkodás nélkül venné fel mindenki azt a bizonyos fonalat, vagy nyújtana segítséget. Viszont tény, hogy Férjem családját látva sokszor eszembe jut, hogy milyen jó lenne, ha mi is össze tudnánk gyakran "csődíteni" a családtagokat, úgy, mint régen... Különösen drága 96 éves nagymamámnál, aki az egyetlen nagyszülőm, akit ismertem, a többieket sajnos a világháború és a betegségek következményei miatt még csak nem is láthattam.
Visszatérve az idei Húsvétra: ez volt talán az első, amikor Kislány és Kisfiú még kinyíltabb elmével várták és élték át az ünnepet. Már napokkal előtte, az utazás előtt beszélgettünk sokat Kislánnyal a tojásfestésről, a nyusziról, Kisfiúval pedig szorgalmasan tanultuk a locsolóverset.
Húsvét első napján templomba ment az egész család, majd Kislánnyal megfestettük a tojásokat úgy, hogy viasszal ő és még Kisfiú is rajzoltak mintákat a tojásokra. Nagyon szépek lettek.
Húsvét hétfőn aztán Kislány szépen felöltözött (erre várt már napok óta) és elkezdte várni a locsolókat. Természetesen Kisfiútól, Apától és Tatától megkaptuk a magunkét, de miután ők hármasban elindultak locsolkodni, csak nem jött senki jó darabig. Úgy tűnt, hogy minden locsolónk délutánra időzített minket. Szegény Kislány ebéd körül elég szomorú volt és ezt mondta kétségbeesetten:
- Anya, ha délelőtt nem jöttek, délután biztosan jönnek. Ránk is számítanak, mi is élünk, nem igaz???
Persze később jöttek és volt elég locsoló. És ami a legfontosabb volt, az az, hogy találkozhattunk és beszélgethettünk a nagyszülőkkel, rokonokkal és kedves ismerősökkel...
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
