Kétszáznegyvenkettedik

Hát, erről most jól lemaradtam... mármint saját blogom évfordulójáról, pedig annyiszor az eszemben volt, hogy aznap mindenképpen írjak, hiszen idén volt a blog 2 éves, és mivel a születésnapomon kezdtem el 2010-ben, ez egyben az én 38. születésnapom is volt.

Azt hiszem, nem írtam még, hogy általában hétvégén írom a bejegyzéseket, mikor a család többi tagja az ebéd utáni szunyókálást élvezi. Ez a pár óra nekem a kikapcsolódás, mikor kicsit olvashatok, internetezhetek és esetleg blogot írhatok. Sajnos, idén február 14. nem hétvégére esett, ezért most kicsit elcsúszva írok erről.

Először is, a születésnapomról. Hihetetlenül szép napom volt, illetve napjaim, mert a családomtól már napok óta kisebb-nagyobb meglepetéseket kaptam. (Sajnos, Kisfiú féloldali tüdőgyulladása nem volt éppen kellemes meglepetés.) Viszont a szüleimmel együtt lehettem idén ezen a napon. A szerelmem pedig több napon keresztül adott ajándékokat, a gyerekekkel együtt, akik már hetekkel előtte elkezdték készíteni a kis rajzaikat nekem. A családon kívül még nagyon sokan felköszöntöttek, amivel csodálatos perceket okoztak nekem. Ki személyesen, ki telefonon keresztül, ki a Facebook-on. Biztos, hogy ezzel sok mindenki nem ért egyet, de én nagyon szeretem a Facebook-ot. Úgy gondolom, hogy ha valakivel olyan a kapcsolatom és találkozni akarok venni, úgyis fogok, ha közben a FB-on is tartjuk a kapcsolatot, ha pedig amúgy nem találkozgatunk, akkor is nagyon jó, hogy legalább így tudunk egymásról. Nem tudom most pontosan, de azt hiszem, több, mint 40-en köszöntöttek ott és ez a nap végére egy kis pityergést váltott ki belőlem. 

Visszatérve a blogra: szóval, 2 éves lett, köszönöm mindenkinek, hogy olvas!

Kétszáznegyvenegyedik

Whitney Houston emlékére itt egy dal, amit másik kedvencemmel ad elő.
Nagyon fiatal és tehetséges volt, nagyon sajnálom, hogy elment.

És egy másik, talán az egyik legelső és legjobb dala.

És nagyon sokáig ez volt az abszolút kedvenc...

Kétszáznegyvenedik

Na, ezen is túl vagyunk. Mármint a farsangon.

Mindig csodálkozással vegyes tisztelettel tekintettem azokra a gyerekekre és anyukákra, akik iszonyú lelkesedéssel várták a farsangot, és mindig képesek voltak időt és energiát nem kímélve fantasztikus ötleteket kitalálni, majd azt meg is valósítani, vagy maximum egy varrónővel együttműködni. De semmiképpen sem boltban venni vagy kölcsönözni jelmezt. Hát, mi sajnos nem tartozunk közéjük. Gyermekkoromból egy pozitív emlékem van, talán elsőből, mikor balett táncos voltam és az iskola jelmezversenyen 3. lettem. Nem is értem, ez hogy sikerült... De azelőtt és azután sem volt ilyen, de nem is emlékszem, hogy nagyon igyekeztem volna. Nem is értem, miért kell versenyt rendezni gyerekeknek, az úgyis a szülők versenye lesz a végén...

Eleinte próbálkoztam, hogy a gyerekeknek kicsit több lehetőséget adjak, de (szerencsére) ez nekik sem jelentett túl nagy eseményt, úgyhogy sosem fektettünk bele túl nagy energiát. 1-2 évben Kislány lehetett kínai lány azokban a ruhákban, amiket Kínából hoztam neki, és amihez tudtam legalább klassz szemfestést csinálni, de ezen kívül maradt a kölcsönzött vagy vásárolt egyszerű jelmez. Idén Kislány tündér volt, Kisfiú pedig rendőr. Éppen elég volt nekik is az a néhány óra, amit az iskolai farsang jelentett. Szerencsére a suliban nem volt verseny, viszont mindenkit nagyon aranyosan bemutattak a többieknek a tornateremben.