Száznyolcvannyolcadik

SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY

Már régóta terveztem ezt megírni kedves olvasóimnak, nem mintha annyira nagyon fontos lenne, de azért talán mégis...
A blog írásának kezdetén már próbáltam meghatározni, hogy kinek is írom ezt az internetes naplót. Elsősorban a családnak, barátainknak, kedves ismerőseinknek, és magamnak, na és a gyerekeknek, ha majd megnőnek. Vagyis nem terveztem túlságosan nyitottnak, és hát nem is volt és nincs is rá lehetőség, hogy a felsorolt embereken kívül mások megismerjék, vagy akár meg akarják ismerni. És ez így van jól.

Aztán, miközben írtam, hallottam visszajelzéseket kedves olvasóimtól arról, hogy ki hogyan próbál értesülni arról, hogy mikor jelenik meg egy új bejegyzés. Néha esetleg túl későn nézhet meg valamit, néha viszont fárasztó lehet naponta, vagy akár gyakrabban ellenőrizni, hogy van-e újdonság.
Sokáig nem foglalkoztam ezzel, ugyanis én magam már régóta a Google Reader-t használom, amivel egy helyen tudom követni az összes olyan blogot, ami érdekel, így már régóta nem kell egyesével felkeresni a blogokat, hanem csak be kell állítani, hogy mit szeretnék követni, és onnantól kezdve ezen a felületen azonnal látom az új bejegyzéseket.

Aztán rájöttem, hogy nem biztos, hogy mindenki szereti ezt, így elhatároztam, hogy a Facebook-ot fogom használni arra, hogy értesítsem kedves ismerőseimet az új naplóbejegyzésekről. De mivel nem szerettem volna minden Facebook ismerősemnek megnyitni a blogot, kihasználtam a Facebook csoportok adta lehetőséget és létrehoztam a saját "blog olvasó" csoportomat. Így, amikor látjátok, hogy új bejegyzésről jön értesítés a FB falra, azt nem mindenki, hanem csak egy szűk csoport látja. És remélem, hogy segít nektek abban, hogy kényelmesebben tudjátok követni a naplónkat.

Köszönöm az eddig figyelmeteket és a kedves megjegyzéseket!

Száznyolcvanhetedik

Tegnap gyermeknap volt. Nem is nagyon kellett kérdezzük, hogy mit kérnek, mert már szombaton mondták, hogy ők bizony a vidámparkba szeretnének menni. Úgyhogy vasárnap a délutáni alvás után összeszedtük magunkat és nekivágtunk a kalandnak. Nem volt semmi, ugyanis tényleg úgy tűnt, hogy a gyerekek nagy része ugyanígy szerette volna eltölteni a vasárnapot.

Viszont volt egy tényleg kedves és jókedvű napunk. Jó volt megtapasztalni, hogy nem hisztiztek sehol, szépen meg lehetett beszélni velük, hogy hová érdemes menni.

Ami viszont érdekes volt, az az, hogy mennyire különböző Kislány és Kisfiú. Kislány, még be sem mentünk a vidámpark kapuján, de már kinézte a lehető legmagasabb és legfélelmetesebb játékot, míg Kisfiú rájuk sem mert nézni. Ez nálunk, felnőtteknél úgy néz ki, hogy a férjem kb. mindent szívesen kipróbál, nálam viszont az óriáskerék az abszolút maximum. Úgyhogy mi Kisfiúval szépen néztük, ahogy Kislány apával vakmerőbbnél vakmerőbb helyekre megy. Azért nem mentek külön túl sok helyre, mert nem akartuk, hogy Kisfiú rosszul érezze magát, így csak 1-2 ilyen hely volt, cserébe ő kapott igazi fiús quadozást, amit nagyon élvezett, és nyugis tűzoltós játékot. A dodzsemet pedig mind a négyen élveztük!

A képeket és videokat itt lehet megnézni:


De nekem a legeslegjobban az tetszett, mikor az Elvarázsolt Kastélyban Kislány szoknyáját felfújta a szél! :-)

Száznyolcvanhatodik

Egyik nap nagyon nehéz beszélgetésünk volt hazafelé menet. Nem tudom, hogy jutott ez eszükbe, de a pokolról kérdeztek.

Gyerekek: - Anya, a pokol a föld alatt van?
Én: - Hát, bár még igazából nem jártam arra, de úgy hiszem, hogy igen.
Gyerekek: - És hogy néz ki?
(Itt megpróbáltam az elképzeléseimnek megfelelően leírni a poklot.)
Gyerekek: - És az ördögök hogy viszik oda az embereket?
Én: - A halálunk után a lelkünk vagy a mennybe vagy a pokolra jut attól függően, hogy hogyan éltünk. Ha jó emberek vagyunk, és jó keresztényekként élünk, akkor a mennybe jutunk.
Gyerekek: - Mi nem lopunk, és nem is hazudunk, ugye, nem fog elvinni az ördög?
:-)
Gyerekek: - És mi az a lélek?
...
Gyerekek: - Láthatatlan? És hogy száll fel a mennybe? Az angyalkákat és a szárnyaikat miért nem látjuk? Láthatatlanok? Nekünk is majd szárnyunk nő? Láthatatlan szárnyunk?
...
Gyerekek: - Anya, én már érzem, hogy csiklandoz a vállam, mert nő a szárnyam...

:-)))

Száznyolcvanötödik

Egyik nap Kislány ezzel jött haza az oviból.

Kislány: - Anya, Petus megkérte ma a kezem.
Én (nagyot nyelve): - És mit válaszoltál?
Kislány: - Hogy nem megyek hozzá.
Én: - És miért nem?
Kislány: - Mert csak 5 éves.
Én: - Dehát az nem számít.
Kislány: - De nem vagyok belé szerelmes.
Én: - Az más.

Száznyolcvannegyedik

Tegnap állatkertben voltunk. Évente néhányszor mindig elmegyünk és mindig nagyon jó érzéssel tölt el, hogy milyen gyönyörű a budapesti állatkert. És mindig megállapítjuk, hogy a legeslegjobb fejek a gorillák és a zsiráfok és a legnagyobb találmány az állatsimogató.

A képeket itt lehet megnézni:

Száznyolcvanharmadik

Anyák napja. Már régen elmúlt. Furcsa kis ünnep. Én mindig nagyon szerettem, mert imádtam köszönteni külön ezen a napon is Édesanyámat és drága Nagymamámat, az egyetlent, akit ismertem. Nagyon vártam, hogy milyen lesz, amikor nekem lesznek gyermekeim, akik engem fognak ezen a napon köszönteni.
Furcsa még most. Persze végigbőgöm az ovis ünnepséget, de legjobban azt szeretem, amikor nem ezen a napon, hanem egy teljesen hétköznapi napon mondják, hogy "Anya, te vagy a legcsodálatosabb!".

Azért mivel a Nagymamák távol voltak ezen a napon, így üzentek nekik a gyerekek: