Százhatvannyolcadik

És íme még néhány életkép...
Ma egyébként a következőket láttam. Végre élőben is láthattam a híresen praktikus gyereknadrágokat, amiket csak hátul kikapcsolnak és mehet is a pisi-kaki. Na, egy kisgyerek ennek segítségével végezte a nagydolgát ma reggel a járdán.
Egy másik pedig éppen szaladt el az iskola elől, utána a nagymama, aki, miután elkapta, jó nagy taslit adott a fejére... hát, így megy ez. Egyébként nagyon sok gyereket visz a nagyszülő óvodába-iskolába, ugyanis hiába van egy szem gyerek a családban, az anyukának is legtöbbször nagyon korán vissza kell menni dolgozni, sokszor 1-2 hónappal a szülés után.

Százhatvanhetedik

Tegnap nem mutattam még meg a forgalmat. Bár egy viszonylag békés vasárnap volt, azért az otthoni vasárnapokhoz és a járdákhoz képest nem volt békés. Nem lehet itt csak úgy a járdán sétálni, mert a biciklisek mindenütt ott vannak...

A mai nap nagyon gyorsan eltelt, bár ez is kalandosan indult. Régebbről már ismertem a céges shuttle buszt, ami összeszedi az embereket a városból mindenfelől és beviszi a céghez. Na, én már otthon eldöntöttem, hogy nem fogok én taxizni, hiszen tudtam régről, hogy a megálló közel van a szállodához. El is indultam szépen időben, örömmel mentem az ismerős utcákon, büszke voltam, hogy 1,5 év után is eltalálok általában mindenfelé itt... Na, odaértem a megállóba, megállok és várok. Várok és várok. Várok és várok. Közben elmegy mindenféle busz. Én már mindenkivel szóba egyeledtem (már aki megértett), hogy nem ugyanarra a buszra várjunk-e), de nem volt szerencsém. Félóra után meguntam, és mivel nem akartam túlságosan elkésni, visszaballagtam a szállodába, hívattam egy taxit, ami szintén 15 percbe telt, és úgy mentem el. Az irodában kiderült, hogy bár az útvonal nem változott, de nem ugyanott áll meg a busz, és abban a megállóban egyetlenegy kollega száll fel, így hiába is kerestem tömeget... úgyhogy ezt megjártam. Na mindegy, mostmár tudom, kit kell keresni...

Százhatvanhatodik

Ezúttal egy ideig ki kell sajátítanom a blogot, ugyanis jelenleg egyedül vagyok a nagyvilágban, pontosabban Hangzhou-ban, Kínában. Itt lehet megtekinteni, hol is van ez a nagyváros. Kb. 1 óra vonatútra van Shanghaitól.

View Larger Map

Az elején azt hittem, hogy csak kerülőúton fogok tudni írni a blogra, mert le van tiltva mind a Facebook, mind a blogspot.com, de aztán kiderült, hogy mégsem, csak a wireless internet túl lassú volt.

Na szóval, sikeresen megérkeztem a hosszú út után. Viszonylag kellemes volt, bár a gépen szinte semmit nem aludtam valami miatt. Ehelyett végignéztem 3 filmet is, meg hánykolódtam. Aztán Pekingbe érve, mikor 3 órát vártam a csatlakozásra, ott bezzeg már a padon elaludtam, alig bírtam kivárni, hogy a gépre kerüljek. Aztán mikor végre a szállodába kerültem itteni idő szerint délután 1 körül, még aludtam pár órát. Aztán felszedelőzködtem, szétnéztem az ismerős környéken, ettem egy finom levest (marhahúsos tésztaleves), aztán olvastam még sokat és lefeküdtem).

Jó megint itt lenni úgy, hogy ismerős a környezet, csak kár, hogy egyedül vagyok. A gyerekek annyira jöttek volna velem. Mostanában szinte minden út előtt mondják, hogy 1. mennyire nem akarják, hogy elmenjek/elmenjünk, 2. mennyire szeretnének velünk jönni. Azt hiszem, egyértelmű, hogy nagyon ránk hasonlítanak ebben a mászkálásban is. Kisfiú még ezt is mondta:
- Anya, mondd meg a főnöködnek, hogy most egy kicsit eljössz a gyerekeiddel a nagyszülőkhöz és majd utána mész Kínába.

Mondtam nekik, hogy majd megpróbáljuk, hátha később, ha nagyobbak lesznek, együtt is elmehetünk Kínába. Erre Kisfiú: - Persze, mindig ezt mondod... Erre én elmagyaráztam, hogy oda nem olyan egyszerű elmenni, hogy csak kitaláljuk. Oda vízum kell (anya, az mi?), oltások kellenek, stb. Na, az oltásokat meghallva Kisfiú kijelentette, hogy akkor egy darabig mégsem menne Kínába...

Egyébként ez a szép kép fogadott a pekingi reptéren:

Mára (vasárnapra) nagyjából magamhoz tértem, így elmentem sétálni. Mindenképpen meg szerettem volna nézni a kedvenc selyempiacot, ami nincs túl messze a szállodától. Visszafelé pedig a közelben lévő kis folyó mellé ültem le és néztem a kis hajókat, amik a kikapcsolódó családokat szállították, valamint a vízparton tai chi-zó embereket.

Százhatvanötödik

Ezt a bejegyzést a repülôtérrôl írom, mivel még viszonylag sok idô van a pekingi járat beszállásának megkezdéséséig.
Mindenképpen szerettem volna írni a tegnapi 10 éves évfordulónkról, bár nem vagyunk hívei a nagy külsôségeknek. Nekem nagyon fontosak ezek az ünnepek is, mégha nem is csinálunk nagy dolgot belôle. Legalábbis én magamban már néhány napja ünnepeltem. Boldogan gondoltam vissza azokra a 10 évvel ezelôtti napokra, hetekre, hónapokra, aminek az eredménye egy másik Lány és Fiú "találkozása" lett (ahogy egy kedves barátnôm fogalmazott). A gyerekek is örültek, bár a Férjem szerint ez inkább megzavarja ôket, mert egybôl az esküvôrôl kezdtek kérdezni...

Százhatvannegyedik

Régebben olvastam Ági blogján, hogy ők a vacsora alatt beszélik meg, hogy mi volt a legjobb és legrosszabb a napjukban. Ma hazafelé menet én is megkérdeztem a gyerekeket, hogy náluk ez hogy volt. Persze azzal kezdődött, hogy ki kezdi a beszámolást, szerencsére rövidre sikerült zárni azzal, hogy a jót Kislány kezdi, a rosszat Kisfiú (merthogy lányoké az elsőbbség, fiúké a dicsőség, tudtátok???).

Szóval, ma voltak az ovival a Matáv Zeneházban és mindketten ezt mondták a legjobbnak. Kisfiú még megjegyezte, hogy rengeteget nevetett, és ez nagyon jó volt. Mikor a rossz dolgokra került a sor, akkor csend lett és nem tudtak semmit mondani. Hát, ennek nagyon örültem, és magamban azt kívántam, hogy ez még nagyon-nagyon sokáig maradjon meg nekik.

Aztán a második saroknál Kislány mégis megemlített valamit, ami rossz volt: a két barátnője összeveszett és ő nem tudta, hogy kinek a pártjára álljon... :-)

Százhatvanharmadik

Tegnap az ovi olimpián Kislány csapata az előkelő 6. helyet szerezte meg a 20 budapesti csapatból. Nagyon ügyes volt, és legfőképpen lelkes, cseppet sem érdekelte, hogy a végén hányadikok lesznek, nála tényleg a részvétel volt a fontos. Ellentétben Kisfiúval, aki idén nem volt hajlandó részt venni, pedig tavaly volt és egyike a leggyorsabb és legügyesebb gyerekeknek az oviban (remélem, nem csak én látom így). Viszont mivel tavaly csak 2.-ok lettek, idén már nem akart menni... Viszont iszonyatosan szurkolt a tesójának! Videókat itt lehet nézni.

Százhatvankettedik

Néhány perce egy nagyon komoly beszélgetést folytattunk Kislánnyal. Azt még nem írtam, hogy a születésnapomra drága Férjemtől egy gyönyörű karláncot kaptam, olyat, amire egyedi díszeket tudok gyűjteni (erről van szó).

A legelső díszek, amiket választottam rá, a 3 darab kezdőbetű volt: Kislányé, Kisfiúé és a Férjemé. Néhány perce Kislány nézegette a karláncot, majd megkérdezte, hogy miért nincs rajta az én nevemnek a kezdőbetűje. Mondtam neki, hogy azért, mert az volt a fontos, hogy a családom legyen mindig velem. Erre odajön, szembefordul velem és azt mondja:
- De anya, dehát te vagy magadnak a legfontosabb a világon, és csak utána a családod!

Százhatvanegyedik

A hosszú hétvégén nagyon szép volt az idő, így sokat tudtunk kint lenni az udvaron, sőt egy hatalmas játszást rendeztek a gyerekek Berci kutyával (miközben Cirmi cica békésen feküdt a virágoskertben, a hóvirágok tövében).

Berci imádja a gyerekeket, csak mivel hatalmas, néha a súlyával fellöki őket. Marci bírja a gyűrődést, bár ő is meg tud ijedni kicsit, mikor fellöki és nyalogatja, de Eszter kevésbé viseli a fellökést, viszont imádja Bercit. A lenti képek jól mutatják, milyen jól szórakoztak mindannyian...

Százhatvanadik

Kislányt ismét el lehetett csábítani egy rajzpályázatra. Olyan lelkesen tud rajzolni ilyenkor, bár eddig semmi különös nyereménye nem volt. De nem is az a lényeg, úgy látom, hogy már az lelkesíti, ha tudja, hogy mások is meg fogják nézni és esetleg tetszeni fog nekik. Egyszer történt, hogy az óvodából elvitték az ő rajzát is a kerületi művelődési házba kiállítani, de arra is nagyon büszke, ha az óvoda falára ki van téve a rajza.

Ezúttal a facebookon olvastunk egy felhívást, hogy a Fogtündért lehet lerajzolni. Bár nálunk nem igazán ismert vendég a Fogtündér, Kislány ilyennek rajzolta le.

Százötvenkilencedik

A gyerekek legújabban nagyon szeretnek boltosat játszani. Már nem együtt, hanem külön vezetnek üzletet, más-más profillal. Berendezik a játszószobáikat üzletnek, elmondják, hogy miket lehet venni és milyen speciális akciók vannak, merthogy azok is vannak.

Kislány legújabb specialitásai a foglalkoztató füzetek, amiket ő készít. Sokszor napokat tölt el azzal, hogy kitalálja, az A4-es lapokra megrajzolja, majd azokat összeragasztja. Ezeket árulja aztán. Íme az egyik, amit én vásároltam meg tőle. Nagyon nehezek benne a feladatok...

Kisfiú profilja természetesen a Lego. 1-2 hete szinte egyfolytában épített. Elővette az összes dobozát, amiben a rengeteg Lego elem van és kitalált mindenféle dolgot, amit aztán felépített belőlük. Ezeket rakta aztán szépen ki megvételre. Persze voltak olyan dolgok, amikre nagyon büszke volt, ezeket külön tette és azt mondta, azokat nem lehet megvenni, mert az üzlet dekorációjához tartoznak. Ezek voltak:

Amiket pedig meg lehetett venni, azok pedig ezek:

Na, és még ez sem volt elég. Komolyan elmagyarázták, hogy ha bankkártyával vásárolunk, akkor kuponokat kapunk, és ha kettőt összegyűjtünk, akkor ajándékot is kapunk... Nem is tudom, sírjak-e vagy nevessek ezen...

Százötvennyolcadik

Örömmel teszem közzé egyik kedvenc bloggerem, Ági, aki szintén ikres anyuka, újdonságát, a nemsokára nyitó Gipszkorszak Alkotó Játszóházat. Ennek örömére nyereményjáték is indult, olvassa el figyelmesen, akit érdekel!

Százötvenhetedik

Ideje volt új ruhát adni a blognak, ahogy ideje, hogy eljöjjön végre a tavasz is. Bár úgy tűnik, a hosszú hétvégére végre jó időt kapunk, úgy hallottam, jövő csütörtöktől megint lehűl az idő, így attól tartok, még lesz azért hideg is...
De én már nem engedem el a tavaszt, nem vagyok hajlandó újra elővenni a télikabátomat, hátha ez is segít a napocska előcsalogatásában.

Sajnos, a gyerekek egy kis meghűléssel "búcsúztatják" a telet, de szerencsére nem komoly. Kisfiú köhögött inkább, mindenféle láz nélkül, míg Kislány 3 napra rá lázas lett, viszont minden különösebb egyéb tünet nélkül.

Mondjuk a múlt hétvégén megfázhattak, ugyanis komoly jégkorong meccsen voltunk a Kisstadionban: a kisebbik unokatestvérük jött a debreceni csapatával és ők olyan izgatottan akartak neki szurkolni, hogy a 1,5 óra hosszáig szinte végig kint voltak / álltak a szabadban, és az a nap még éppen egy jó hideg téli nap volt. Viszont azért megérte, mert nagyon élvezték az egészet, büszkék voltak az unokatestvérükre (nyert a debreceni serdülő csapat!), Kisfiú állandóan ment volna oda hossza a taktikai megbeszélések közben is, még jó, hogy nem küldött el bennünket az edző.