Kétszázhatvanötödik

A mai reggel elég keményre sikeredett... Minden rendben ment egészen addig, amíg kiléptünk az ajtón. Pláne amiatt, hogy a mai nap nagyon rövid lesz az iskolában: iskolai istentiszteletre mennek, aztán osztálykarácsony lesz, majd 3/4 10-re értük kell menni. Sőt, a tegnap délutáni iskolai ünnepség miatt a táskájukat is bent hagyhatták a suliban, hogy ne kelljen cipelni a templomba, és hát ez különleges élmény volt... Hazajönni és suliba menni a nehéz táska nélkül? Ez aztán a nagy dolog!

Szóval, minden jól ment, amikor is Kisfiú elkezdte megint mondani, hogy mennyire meg szeretné ő ajándékozni karácsonykor Berci kutyát és Cirmi cicát. Ez önmagában nem is lenne baj, hiszen milyen szép dolog, hogy Cirmi jó meleg kuckóját fel szeretné még jobban "turbózni", Bercinek pedig finom csontból álló csomagot állítana össze, a hibát ott követte el, hogy nem vette figyelembe, hogy Kislány magáénak mondja Cirmit. A le nem írt és komolyan nem is gondolt szabály szerint ugyanis Berci Kisfiúé, Cirmi Kislányé.

És hát ez most egy kis bonyodalmat okozott, mert Kislány nem engedte volna, hogy Kisfiú foglalkozzon Cirmi karácsonyával. :-) Ez először szóbeli, aztán sajnos fizikai konfliktushoz vezetett, aminek során Kisfiú kicsit megérintette Kislány sapkával fedett fejét. Na, erre kezdődött igazán a baj... Mivel Kislány már most többet foglalkozik a hajával és a kinézetével, mint én bármikor is tettem (ez nem feltétlenül bók az én számomra), kitört a világvége!!! Bár nem látta, meg volt győződve arról, hogy teljesen tönkrement a frizurája, amit reggel kb. 15 percig csinált. Megjegyzem, hogy 2 copfról volt szó. Úgyhogy sajnos ilyen állapotban mentünk a suliig, de addigra már mindketten lenyugodtak, bár Kislány még aggódott, hogy lesz-e ideje rendesen tükör előtt megigazítania a haját...:-)

Ezzel szemben tegnap volt egy nagyon megható jelenet, ami mutatja, hogy azért ők nagyon jó testvérek. Mondta Kislány, hogy Kisfiú kapott egy ötöst angolból, így már abból is ötösre áll. Fontosnak tartotta azt is megemlíteni, hogy mikor ezt a suliban meghallotta, Kisfiú nyakába ugrott. Kisfiú megjegyzése: "nagyon romantikus pillanat volt". :-))))

Kétszázhatvannegyedik

Már harmadik hónapja lakunk az új házban.
Egyelôre még furcsa, de egyre jobb.
Kétségtelen, hogy nagyon praktikus a “nagy” Budapesten lakni, minden nagyon könnyen elérhetô és a suliból és szakkorokrol is hamar hazaérunk.
Azért sokat kellett/kell szenvedni ezért a házért, fôleg lelkiekben. Ami rossz és becsapás lehet, az mind megtörtént velünk, többek között ezért nincs még mindig rendes tetônk.
De azt hiszem, ezt mindet át kellett élnünk ahhoz, hogy jobban értékeljük, amink van. És persze a családunk nélkül lehetetlen lett volna…

Kétszázhatvanharmadik

Ez regen volt mar, de annal nagyobb elmeny volt a Gyulai Istvan Memorial. Marci is elindult az amator 100 m-es sikfutas versenyeben, hihetetlen elmeny volt neki, hogy egy igazi sportkommentator mondta be az o nevet is.

Kétszázhatvankettedik

Jó hír, hogy a ház felújítása nagyon jól halad előre, belül már tulajdonképpen kész is van, már csak apróbb javítások és a fűtés- és villanyszerelés van hátra. Ennek örömére képeket is tudok mutatni:

A ház július 22-én:

... és augusztus 28-án:

Kétszázhatvanegyedik

Az idei nyaralás hiánya miatt egyre többször gondolok a 2010-es nagy európai családi utazásunkra, ami életem egyik legszebb élménye volt. Bejártuk Olaszországot, Monacot, Franciaországot, Spanyolországot, Portugáliát és Gibraltárt. Kislány a napokban szintén emlékezett, ő egyszerűen csak "világkörüli útnak" hívja. Hát ez az ő nézőpontjuk. :-)

Kétszázhatvanadik

Édesapám 70. születésnapjára küldöm még ezt, a két kedvenc dalát (bár nem tudom, meg fogja-e nézni valamikor...). Ha ezeket hallom, mindig rá gondolok.

Frank Sinatra:

Quando, quando, quando:


Ugyanez egy másik verzióban:


És az eredeti:

Kétszázötvenkilencedik

Augusztus elejének legfontosabb eseménye a férjem, majd édesapám születésnapja. Ráadásul idén ez most úgy esett, hogy mindketten gyönyörű, kerek évfordulót ünnepeltek: a 40-et és a 70-et.

Tavaly én magamban még úgy terveztem, hogy ennek örömére 5 napos, világraszóló ünnepséget rendezek nekik, de aztán rá kellett jönnöm, hogy egyikőjük sem örülne ilyen felhajtásnak, illetve idén annyi minden más összejött, hogy nem is tudtuk volna összehozni.

Így maradt a szerényebb, csendesebb, de szép szülinap, amiben a legszebb mindig az, hogy a gyerekek miként készülnek rá. Már napokkal előtte elkezdték titokban a tervezést az általuk készítendő ajándékokról, illetve, érdekes módon, Kisfiú találta ki, hogy ő bizony még tortát is fog készíteni. Meg is lett az eredménye, mert nagyon nagy örömet okoztak mindkettőjüknek.

Kisfiú készített egy Lego repülőt, gyöngyökből egy szívet és az olimpiai karikát (olimpiai lázban égett!).

Kislány egy levelet írt:

És ez volt a szülinapi torta, amit a gyerekek készítettek (kis nagymamai segítséggel):

Kétszázötvennyolcadik

Húha, de régen írtam már ide. Az a helyzet, hogy túl sok minden történt eddig a nyáron és nem tudtam követni magam sem.

Először is, a gyerekek befejezték németországi iskolalátogatásukat, majd folytatták a nyarukat az apai nagyszülőknél Erdélyben. Amikor mentünk értük, hatalmas meglepetést okoztak azzal, hogy mennyit önállósodtak és főleg mennyit tanultak a 3 hét Németország alatt. Rengeteg német dalt énekeltek nekünk, németül válaszolnak néha, németül mondják az imádságot az asztalnál. Mindemellett teljesen természetesen teszik ezt, anélkül, hogy bármilyen iskolai előírás érződne rajtuk. Nagyon hálás vagyok drága P.-nek, hogy ennyire jó gondját viselte a gyerekeknek, és hogy ilyen alaposan előkészítette és vett részt az iskolai munkában. Az úszásórákon "felmérés" volt, ami után megkapták az ott szokásos tengeri csikót, amit az úszódresszre lehet rávarrni, P. készített nekik egy kis dossziét, amibe írtak, rajzoltak és az ottani dolgokat gyűjtötték, és még igazolást is írt az iskola, hogy ott voltak. Nagyon fantasztikus élmény volt nekik és nagyon boldog vagyok, hogy lehetővé tehettük ezt nekik.

Marosvásárhelyen aztán következett a jól megérdemelt pihenés, bár haladni kellett a kötelező olvasmányokkal is, amit azért kicsit túlzásnak tartok az 1. osztály után, úgyhogy azért nem hajtom őket annyira. De napi 2 oldal olvasás még belefér... Az írást gyakorolva egyébként gyönyörű naplókat írtak a németországi hetek alatt, megpróbálom majd az oldalakat beszkennelni ide is.

Látogatás az állatkertben:

Kétszázötvenhetedik

A felújítás elkezdődött, a tető tervezéséről még mindig nem tudjuk, hogy be fog-e valaha is fejeződni...

Elhatároztam, hogy a különböző fázisokat megpróbálom majd képekkel is dokumentálni, amiket majd jó lesz később visszanézni a gyönyörűséges házban. Hát igen, én örök optimista vagyok... :-)

Szóval, itt láthatók a képek.

A ház, amikor először megláttuk:

Néhány kép azelőtt, hogy a felújítás elkezdődött:

a terasz: 

a terasz a fenti szoba ablakával: 

a terasz a konyhai és fenti fürdő ablakkal: 

az utca felőli rész, a lenti nappali és a fenti gyerekszobák ablakaival: 

A ház a felújítás 1. hetén, a bontás után:

Kétszázötvenhatodik

Na szóval, addig-addig halasztgattam az ezzel kapcsolatos post megírását, míg elérkezett az a nap, amikor Kislány és Kisfiú túl vannak első németországi iskolás heteiken...

Az egész úgy kezdődött, hogy az uramnak van egy nagyon kedves unokatestvére, igazából csak papíron nem testvére, aki Németországban él és tanítónő. Ő egyébként az egyik keresztanyukája is a gyerekeknek. Nagyon közel állunk egymáshoz, és a gyerekek is ugyanígy vannak ezzel. Bár az év során kb. 3-4 alkalommal találkozunk, de akkor nagyon intenzíven, és a fennmaradó időszakban is telefonon és levélben tartjuk a kapcsolatot.

Szóval, mi a férjemmel már tavaly elkezdtük a tervezést, hogy milyen jó lenne, ha ki tudnánk már a gyerekek kiskorában ezt használni arra, hogy fejlesszük a nyelvtudásukat. Az iskolába is azért szerettük volna mindenáron a két tannyelvű angol oktatásra beíratni őket, mert tudtuk, hogy a németet majd igyekszünk máshogy megoldani. (Az iskolában is ezzel érveltünk, mikor a beiratkozáskor mindenképpen a német tagozatra akartak rábeszélni minket, mivelhogy akkor nagyobb valószínűséggel veszik fel őket. Szerencsére a végén az angolra is sikerült.)

Folytatódott hát a tervezgetés az év folyamán és a keresztmamának is sikerült mindent elrendezni az ottani iskolában, hogy ne legyen gond. Tudtuk, hogy az iskolaév befejezése után kint még 3 hetük lesz az ottani tanév végéig. Felpakoltunk hát és elvittük őket és mi hazajöttünk.

Minden nap telefonon beszéltünk és hallgattuk a beszámolóikat és azt is kértük tőlük, hogy írjanak naplót is (nem mellesleg ez az írás gyakorlására is szolgált). Nagyon kíváncsi leszek, hogy mit olvashatok majd. Az a jó, hogy meg sem fordult a fejünkben, hogy bármi probléma adódna kint, mert ismerjük már őket, hogy iszonyatosan talpraesettek. Persze nagyon jól tudjuk, hogy ennyi idő után még nem fognak folyékonyan beszélni németül, de ízelítőt kapnak belőle, mint ahogyan a német kultúrából is. Ezen kívül az iskola egy Waldorf iskola, ráadásul integrált, így mindenféle szempontból nagyon nagy élmény és nevelés/tanítás ez nekik, anélkül, hogy különösebben ez feltűnne. Pl. azt teljesen természetesen mesélték, hogy az egyik kislány mellett mindig ott van egy állandó kísérő, aki segít neki...

Nagyon boldogok vagyunk, hogy lehetőségünk nyílt erre és reméljük a jövő nyáron is mehetnek. Úgy indítottuk el őket, hogy ennek folytatása csak akkor lehet, ha mind a keresztmamájukkal, mind az iskolában úgy viselkednek, ahogy azt kell. Bár nekem kétségeim sincsenek.

Tegnap volt az utolsó nap az iskolában, és mesélték, hogy az osztálytársak közül többen sírtak, amiért eljöttek, de megígérték, hogy év közben levelezni fognak egymással...

Van néhány kép arról a hétvégéről, amikor még mi is ott voltunk:

Az iskola udvarán:

Vasárnapi istentiszteleten a parkban:

Német kolbászkák...

Kétszázötvenötödik

Azért történnek jó dolgok is, és szerencsére inkább azok, így próbálok ezekre koncentrálni.

Ma délután lesz iskolában az évzáró és bizonyítványosztás (ami egy másik történet, ld. később), viszont már a múlt héten is volt részünk büszke és boldog percekben, amikkel gyermekeink ajándékoztak meg.

Először is, még korábban angol verseny volt az elsősök között és nagyon szép eredményt értek el. Csoportokban voltak: Kislány csoportja 1., Kisfiúé 3. lett! Az oklevelek az osztályteremben vanna kitéve, így azokat csak az akkor tudtam megnézni, mikor évzáró osztályfőnöki óra volt. (Sajnos, Kisfiúé nagyon elmosódott lett...).

Aztán jött Kislány évzárója a zeneiskolában. Megkapta az első zeneiskolai bizonyítványt is, majd beíratkoztunk a zongora tanszakra. Most kell majd elkezdeni beszerezni egy pianínót (zongora sajnos nem fog elférni az új házban...).

Ezután vettünk részt a kispesti polgármester meghívására egy ünnepségen, ahol a legjobb kispesti első osztályosokat köszöntötték. Sajnáltuk, hogy Kisfiú nem kapott meghívást, elég nehéz volt lekezelni a helyzetet, de végülis nem lett volna olyan igazságos az osztályból 2 testvért jelölni, nem? (Hiába gondolom én azt, hogy ők ketten a legjobbak...:-). Azért Kisfiú jó testvérként gratulált Kislánynak, és egy nagyon jó barátjának, aki a másik kijelölt lett az osztályból. A "sajtóhír" itt található, és íme néhány kép: